Jelentős állomáshoz érkeztünk a mai napon: az általános vitához. Az oktatási vagy nevelési törvényeket mindig felfokozott érdeklődés kíséri, így volt ez már valószínűleg 1777-ben is, amikor az első törvényt megalkották, majd 1806-ban, a második Ratio Educationisnál, amely bevezette a tankötelezettséget, aztán az 1868-as eötvösi népiskolai törvénynél és a húszas években született jelentős klebelsbergi törvényeknél. De idesorolhatom az 1985-ös I. törvényt is, amely első ízben deklarálta az iskolák szakmai önállóságát, vagy az 1993-ban született, mindmáig hatályos közoktatási törvényt, amely kijelölte a rendszerváltoztatás után az új oktatási rendszer lehetőségeit.

Említsük meg, hogy a magyar társadalom legrégebbi intézményrendszere az iskolarendszer, hiszen az első iskolát 1015 évvel ezelőtt alapították a bencés szerzetesek Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán. Azóta a magyar iskola dicsőséges utat járt be, és híven teljesítette az iskola eredendő kettős funkcióját: egyrészt továbbadta az értékeket, ez a konzervatív funkció, másrészt felkészítette az ifjakat arra, hogy képesek és készek legyenek javakat teremtő életet élni önmaguk, közösségeik, családjuk és nemzetük javára. Ezt nevezhetjük progresszív funkciónak.

Meg kell említenünk, hogy a magyar iskola a XX. század derekára méltán vívta ki magának Európa és a világ elismerését. A rendszerváltoztatás óta eltelt 21 év a magyar iskolarendszer frissülése, szakmai megújulása, módszertani korszerűsítése mellett az oktatási rendszer, a fenntartás, a finanszírozás szétzilálódását, áttekinthetetlenségét hozta magával. Miközben a köznevelésben való részvétel állampolgári kötelesség maradt, egyre kevesebb hangsúly esett az állam fenntartó szerepére.

Ezzel megszűnt az oktatás egységes tartalmi és szakmai minőségének elvárása, biztosítása és ellenőrzése, a rendszer működésének tervezhetősége, az országos érdekek, így a munkaerő-piaci szempontok, a felzárkóztatás, a tehetséggondozás és a gazdaságosság figyelembevételének lehetősége, és jelentős mértékben romlott az oktatás eredményessége. Mindezt a jelenleg hatályos, közoktatásról szóló, '93-ban született törvény mintegy százötvenszer módosított, szövevényes, a felhasználók iránti szakmai és erkölcsi bizalmatlanságon alapuló, a jogok és kötelességek rendjét felborító szövege keretezte.

Mára tarthatatlan állapottá vált, hogy fiataljaink 20, egyes felmérések szerint ezt meghaladó százaléka úgy kerül ki az iskolarendszerből, hogy funkcionálisan írástudatlan, és jóformán esélye sincs arra, hogy az életben boldoguljon. Tarthatatlan, hogy tovább nőtt a legelhagyatottabb társadalmi rétegek, csoportok leszakadása, miközben az állam az elmúlt évtizedben több mint 100 milliárd forintot fordított a felzárkóztatásra. Úgyszintén tarthatatlan állapot, hogy az iskolai élet lassan megszokott, mindennapos kísérőjelenségévé válnak a normaszegések, a fegyelmezetlenségek, a tanulási, tanítási kötelességek nem teljesítése vagy alulteljesítése, és hogy miközben a nemzetközi mérések az olvasás, a szövegértés némi csekély javulását mutatják, diákjaink ismeretanyaga, műveltsége nagyon sokat romlott, és megszűnőben van a mindenki számára hozzáférhető, egységes alapműveltség, amely korábban Magyarország jövőjének, versenyképességének és nemzeti felemelkedésének a záloga volt. És végül tarthatatlan állapot az is, hogy nevelőink, tanáraink, tanítóink jövedelmi viszonyai súlyos tekintélyvesztést eredményeztek, kétharmaduknak a megélhetésükért másodállásokat kell vállalniuk, és így a rendszer maga akadályozza, hogy nagyobb részt teljesítsenek a klasszikus nevelői feladatokból, holott éppen ezekre volna társadalmunknak égető szüksége.

Azok a szakmai és politikai csoportok, amelyek úgy vélekednek, hogy nincs szükség új törvényre, nyilvánvalóan másképp látják ezeket a rossz eredményeket. Ez szívük joga. Mi viszont, akiknek az ország többséget adott a tavaly áprilisi választásokon, egyértelműen úgy látjuk, hogy ez tarthatatlan állapot, ezen változtatni kell. Ehhez viszont csak egy új köznevelési törvénnyel tudunk hozzálátni. Ezért döntött úgy a kormány, hogy új törvényt alkot és beterjeszti az Országgyűlés elé, ahol a mai napon megkezdjük a törvény általános vitáját.

Harminc éves szakmai múlttal, tudományos, oktatói, kutatói eredményekkel a hátam mögött, a következőkben − mint a javaslat előterjesztője és egyik alkotója, az abban foglaltakkal teljes mértékben azonosulva − örömmel ismertetem a törvényjavaslat legfontosabb céljait, értékalapját és a változásokat hozó megoldási utakat. Elmondanám még, hogy a közoktatáson, a köznevelésen, az iskolarendszeren történő ország-megújítás egyáltalán nem új gondolat. Kossuth Lajos Schwarz Gyulához intézett levelében így szól: „Nemzeti létünk csak azáltal biztosítható, ha a súly, melyet a szám, az életrevalóság, a históriai állás nyújt, a közművelődés súlya által hatályosabbá tétetik.” Széchenyi, reformkorunk másik nagyja, számtalan írásában, cikkében írt, gondolkodott és vallott hasonlóképpen.

Ennek a két nagy reformkori alaknak, akiknek a nevét minden magyar ember tudja, akikről szinte minden magyar településen utcát, házat neveznek el annak jeléül, hogy a magyar nép milyen nagyra értékeli szellemi és egyéb teljesítményüket, nos, ennek a két nagynak a hasonló gondolatait nem kisebb személyiség, mint gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter foglalta egységbe 1928. május 4-i parlamenti beszédében, a következőképpen: "…bátran megállapíthatom azt, hogy ez a programm nem új dolog, hanem a reformkornak szent hagyatéka, ez Széchenyinek és Kossuthnak egybehangzó szent hagyatéka, amelyet a magyar nemzetnek egy másik kora, a kiegyezés kora meg is valósított."

Nos, ezek után engedjék meg, hogy ismertessem a legfontosabb célokat, amelyeket az új köznevelési törvénnyel szolgálni akarunk. A törvény célja olyan köznevelési rendszer megalkotása, amely elősegíti a rá bízott gyermekek, fiatalok harmonikus testi, lelki és értelmi fejlődését, készségeit, képességeit, ismereteit, jártasságait, érzelmi és akarati tulajdonságait életkori sajátosságaiknak megfelelő tudatos fejlesztés révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás. A köznevelési törvény tehát az iskolarendszernek az embernevelést tűzi alapvető céljául, és a nevelést a szó teljes értelmében: a teljes személyiség és általa a közösség, a család, a nemzet, az egyház, az emberiség fejlődésének szolgálatába állítja.

A 2010. évi országgyűlési választásokon kapott felhatalmazás alapján tehát a törvénynek kitüntetett céljai a következők (csak felsorolom): a megújulás, a felemelkedés, az ország versenyképességének biztosítása, a nemzeti közép megerősítése, a leszakadás meggátolása, az új társadalmi elvárásoknak való megfelelés és végül a pedagógusok helyzetének rendezése. A célokat valamilyen érték alapján, értékrend mentén kívánjuk megvalósítani, ezért úgy korrekt, hogy szóljak azokról az értékalapokról is, amelyekre az új köznevelési törvényt helyeztük. Ezek röviden a következők: első sorban azok az alkotmányos alapértékeink, amelyeket az új Alaptörvény megfogalmaz − ennek is a nemzeti hitvallására gondolunk elsősorban −, másodsorban a nemzeti együttműködés programja, amely kijelölte Magyarország útját a munka, a kötelességteljesítés, a normakövetés mentén. És végül új törvényünk értékalapja a magyar és az európai, tágabb értelemben az egyetemes köznevelésnek minden olyan hagyománya, amely integrálható, beilleszthető a magyar gyökerek közé. A változások támaszkodjanak azokra a meglévő erősségekre, amelyek például a XX. század közepére valóban sikeressé, mégpedig kiemelkedően sikeressé tették a magyar köznevelési rendszert. Áttételesen cél tehát, hogy ezeket a magaslatokat ismét elérjük, mi több, meghaladjuk.

Idézek a törvény szövegéből a célok tekintetében. Az 1. § (2) bekezdése így szól: "A köznevelés egészét a tudás, az igazságosság, a rend, a szabadság, a méltányosság, a szolidaritás erkölcsi és szellemi értékei, valamint az egyenlő bánásmód és az egészséges életmódra nevelés határozzák meg. A köznevelés egyetemlegesen szolgálja a közjót és a mások jogait tiszteletben tartó egyéni célokat." A törvényszövegnek ezeket a mondatait, ezeknek a mondatoknak minden szavát, minden gondolatát sokszor végigrágtuk, végigelemeztük, minden szó mögött nagyon fontos tartalom van.

A törvény kijelöli az új köznevelési rendszer pedagógiai alapértékeit. Ez szakmaiság, ha úgy tetszik, jóllehet másfajta szakmaiság, mint amit a korábbi oktatási rendszer irányítói képviselnek, de ez is a pedagógiai szakmának vagy tudománynak egyik igazolt ága. Nos, a pedagógiai értékrend lényegét az 1. § (3) bekezdése ekképpen fogalmazza meg: "A nevelési-oktatási intézmények pedagógiai kultúráját az egyéni bánásmódra való törekvés, a gyermek, a tanuló elfogadása, a bizalom, a szeretet, az empátia, az életkornak megfelelő követelmények támasztása, a feladatok elvégzésének ellenőrzése és a gyermek, tanuló fejlődését biztosító objektív értékelés jellemzi."

Meglehet, nem szokványos egy oktatási rendszert vagy iskolarendszert szabályozó törvényben pedagógiai értékrendet is meghatározni, ezt mi mégis szükségesnek láttuk, mert a törvény szavai ettől kezdve iránytűt, kötelezettséget jelentenek minden köznevelési intézménynek és minden pedagógusnak.

Szólnunk kell még arról is, hogy milyen jogelveket követtünk a törvény megalkotásában. Ezek közül hármat kell megemlítenem. Először is azt, hogy új elnevezést adtunk a törvénynek, amelyre részben utaltam, részben még kitérek rá. A közoktatás helyett a köznevelés kifejezést használtuk, célozva arra, hogy a nevelés az a pedagógiai tevékenység, amely átfogja a személyiségfejlesztés egészét, ezen belül hangsúlyosan az iskolában az értelem fejlesztését, a tudás gyarapítását, de benne van a hazafias nevelés, az erkölcsi nevelés, szükség szerint vagy esetenként nagyobb hangsúllyal a vallásos nevelés, a munkára nevelés, a családi életre nevelés és így tovább. Ez tehát az iskolarendszer egészének az alapja.

A második jogelv az, hogy az Alaptörvényt és más fontos törvényeinket követve kerettörvény jelleget adtunk a törvénynek. Mi sem ismételjük meg azokat a szabályokat, amelyeket más ágazati törvények előírnak, és minél egyszerűbb, átláthatóbb, világosabb törvény megalkotására törekedtünk. Elismerem, hogy ez alkalmasint nem mindig sikerült, de nagyon nehéz szakítani azokkal a régi módszerekkel, amelyek abból indultak ki, hogy akkor jár el helyesen a törvény, ha az elképzelhető pedagógiai szituációk mindegyikére jogi választ ad.

Végül a harmadik jogelv a magyar állam köznevelésben betöltött szerepének újbóli meghatározása volt, amelyre a XX. század utolsó évtizedeiben − háborúk, diktatúrák és forradalmak árnyékában − harag és részrehajlás nélkül nem kerülhetett sor. Most abban reménykedünk, hogy végre olyan konszolidált korba érkeztünk, amikor ezt talán megtehetjük.

Az új köznevelési törvény, illetve törvényjavaslat folytatja azt a törvénykezési hagyományt, hogy rögzíti a rendszer fontos alapelveit. Az expozéra készülve átnéztem az alapelveket, és nagyon nehéz volt kiválasztani közülük a legfontosabbakat vagy a leglényegesebbeket. Korlátozott idő áll a rendelkezésemre, ezért csak felsorolom őket, hogy láthassuk: ezek nagyon-nagyon lényeges, meghatározó tartópillérei lesznek és kell hogy legyenek az új köznevelési rendszernek. Akik jól ismerik a most hatályos, 1993-ban született törvényt (és sokan vagyunk ilyenek), rá fognak ismerni, hogy lényegében ugyanazok az alapelvek nagyon sok helyen megismétlődnek, de nagyon sok újdonság is megjelenik.

Tehát a felsorolás: a köznevelést nem szolgáltatásnak, hanem közszolgálatnak tekintjük − magyar nyelvismeretünk elvezet bennünket oda, hogy pontosan értsük, mi minden származik ebből. A köznevelési rendszer fenntartása, működtetése, fejlesztése a magyar állam feladata − régóta így van ez, most is deklaráljuk. A köznevelési rendszer a közjót és a mások jogait tiszteletben tartó egyéni célokat egyaránt szolgálja, ezeket harmóniába kell hoznia, az egyén és a közösség érdekei, céljai nem mondhatnak egymásnak ellent − ez a kormány minden egyes intézkedésével harmonizál. Az iskolarendszer a gyermekek szüleivel, illetve gondviselőivel közösen végzi a nevelést − ez evidencia, következik a természetjogból, és nagyon régi felismerés.

Hadd idézzem ismét a nagy kultuszminiszter-előd egyik gondolatát, amely a Pesti Napló 1928. évi februári számában jelent meg. Gróf Klebelsberg Kunó így ír: "Ha én Magyarország oktatóin végignézek, az óvónőktől kezdve fel az egyetemi tanárig, ebbe a nagyszerű szervezetbe mindig belegondolom a magyar anyát is." Nos, mi is erre az álláspontra helyezkedtünk, értelemszerűen a szülőkkel, az anyákkal, apákkal, nevelőkkel való igen szoros együttműködésben érdemes csak nevelni, ez tehát kijelöli a pedagógiai kultúra útját és lehetőségeit is.

Fontos alapelv a jogok és a kötelességek harmóniája. Azok a rendszerek, amelyekben bármelyik túlsúlyba kerül és dominánssá válik a másikkal szemben, egészségtelen rendszerek. Alapelv a kisebbségek, a nemzeti etnikai kisebbségek vagy a nemzetiségek autonómiájának biztosítása. A korai iskolai fejlesztés, amely az egyik sikertörténet volt az európai uniós elnökségünk alatt, szintén bekerült a törvénybe azáltal, hogy 3 éves kortól tervezzük − mintegy három év múlva − az óvodáztatást. Megjegyzem, a korábbi évszázadok szakirodalmát tanulmányozva engem is meglepett, hogy mennyire nem új keletű gondolat ez. Ismét a nagy kultuszminisztert idézem: "Óvodai törvényünket gróf Csáky Albin javaslatára 1891-ben − 1891-ben! − szavazta meg a magyar törvényhozás, amely a 3-6 éves gyermekek gondozóira nézve kötelezővé teszi, hogy őket az óvodába küldjék." Bevallom, nem tudtam, hogy ennek ilyen régi hagyománya van. A modern orvostudomány, a pszichológiai és pedagógiai kutatások egyaránt alátámasztják, hogy 3 éves kortól kell igen intenzíven fejleszteni a gyermeket, mert ami akkor elmarad a nevelésben, fejlesztésben, az gyakorlatilag behozhatatlan. Ezt a célt, különösen a leszakadóban lévő gyerekek intenzív nevelését szolgálja a 3 éves kori óvoda.

Szükséges tisztáznom, hogy mit jelent a tankötelezettség, bár már többször elhangzott itt, a Parlament falai között is: a tankötelezettség azt jelenti, hogy addig köteles a gyerek iskolába járni, de nem jelenti azt, hogy utána az iskolának ki kell tennie a gyereket. A tankötelezettség tehát, amelyet 6-16 éves korig jelöl ki a törvény, azt írja elő, hogy 16 éves koráig vagy tanulnia, vagy dolgoznia kell a gyereknek, a magyar társadalom előtt ugyanis ez a két út áll. Vagy tanulunk, vagy dolgozunk; és 16 éves korban megszabott határ az európai átlagba illeszkedik.

A törvényjavaslat állami, önkormányzati, egyházi és magániskolákat, illetve egyetemi, főiskolai gyakorlóiskolákat határoz meg a fenntartók szerint. Fontos alapelv az anyanyelven történő tanítás, és az, hogy az oktatási rendszer szakmai egységét biztosító pedagógiai szolgáltatások és szakszolgálatok is egységes állami, szakmai irányítás alá kell hogy kerüljenek, különben megint csak szétporlad az az egységes jelleg, amelyet az államnak garantálnia kell.

Ezek után arról szólok, hogy a közoktatási rendszerünkben jelenleg fellelhető hiányosságokat hogyan, milyen módon kívánja orvosolni, javítani az új köznevelési törvény. Először is a problémák egyik gyökere az, hogy a köznevelési rendszert piaci szereplőnek tekintették, s ily módon kiszolgáltatták a magyar nemzeti érdekek iránt közömbös szféráknak. A mi felfogásunkban, mint mondtam, a köznevelési rendszer nem piaci szolgáltatás, hanem közszolgálat, ellátása alapvetően a magyar állam joga, feladata, kötelessége, és ebbe beleférnek a nem állami, azaz egyházi és magánintézmények is, hiszen ezekre társadalmi igény van, és ezekre az igényekre megfelelő, adekvát választ kell adnunk.

A második súlyos probléma itt, a Parlament falai között is elhangzott felszólalások szerint az, hogy az állam nem képes a jelenlegi szabályozórendszer keretei között betölteni a szerepét, illetve az, hogy nem értelmezhető és nem érvényesíthető egységesen az állam felelőssége és irányító szerepe.

Az új törvény ezt úgy kívánja megoldani, hogy egyrészt garantálja az egységes állami szakmai irányítást a tanterveken, szolgáltatásokon, szakszolgálatokon keresztül, másrészt garantálja a pedagógusok egységes, államilag biztosított, hosszú távra megélhetést és kilátást biztosító fizetését, harmadrészt pedig bevezeti azt a külső, államilag egységesen működtetett szakmai kontrollt, amelyet nem a hivatal, hanem a szakemberek fognak végezni.

Immár sok tarthatatlan dolgot felsoroltam, de folytatnom kell: nos, azt is tarthatatlannak tekintjük, hogy 26 éve úgy működik a magyar iskolarendszer − Európában úgyszólván egyedülálló módon −, hogy nincs rendszeres külső szakmai ellenőrzés és értékelés. Ez nem különböző cégeknek vagy szakmai műhelyeknek a dolga, hanem az állami felelősségvállalásból következik.

Nos, e mellett a nagyobb állami szerepvállalás mellett az iskolarendszer és az intézmények önállósága nemcsak hogy megmarad, hanem még erősödni is fog, mégpedig azért, mert az intézményeket irányító legfontosabb szakmai dokumentumokat: a pedagógiai programot, az Szmsz-t, a házirendet s a többit maguk a nevelőtestületek fogják elfogadni és az intézményvezetők, az igazgatók jóváhagyni. Ez a szakmai önállóság igazi garanciája, valamint a helyi tantervek továbbra is megmaradó lehetősége arra, hogy az intézmények a saját szakmai arculatuknak megfelelő pedagógiai eljárásokat és kultúrát kövessenek.

Oktatási rendszerünk harmadik súlyos problémája volt, hogy laikusok kaptak szakmai döntésekre lehetőséget. Ezért az új törvény elismeri, mi több, provokálja a korszerű vezetésnek azt az alapvető tanítását, hogy az érdekeltek véleményét minden döntés előtt kikérjük és mérlegeljük. Ez valóban nem mellőzhető, de a szakmai döntésekben egyetértési jog nem illeti meg őket.

Hozzáteszem, ezt egy korábbi alkotmánybírósági határozat is megerősíti, amely arról szól, hogy azoknak kell a döntést a kezükbe adni, akik a döntésért a felelősséget viselik. Ezért nem találnak a törvényben olyan tanulói és szülői egyetértési jogokat, amelyek kifejezetten szakmai döntésekre szólnak. Ezáltal is nő az intézményeknek, a nevelőtestületeknek, az igazgatóknak a felelőssége, mert ezeket a szakmai döntéseket jól kell meghozni: szakmai alapon és lelkiismereti alapon. És azok a mechanizmusok, amelyek az iskolarendszerben működnek, egészen a bíróságokig biztosítják, hogy a rossz döntések mindig korrigálhatók legyenek.

Nos, iskolarendszerünk egyik leglátványosabb hiányossága negyedsorban az volt, hogy az értékalapú nevelést, amely a magyar iskolarendszernek évszázadokon keresztül erőssége volt, amelynek csodájára járt a világ, értékrelativizmus váltotta fel, amelynek következményei a fiatalok normaszegésének és deviáns viselkedésének erősödésében már korábban is tetten érhetők voltak. Az elmúlt években a közbeszéd harsogva kommentálta azokat az eseményeket, amelyek során az iskolák kénytelenek voltak a normaszegőknek kedvezni a normakövetőkkel szemben, és a pedagógusokat olyan atrocitások érték, amelyek miatt törvénnyel kellett őket védenünk és így tovább.

Ezért kitüntetett, hangsúlyos feladata és célja az új köznevelési rendszernek a nevelés, és itt van a magyarázata annak is, hogy miért köznevelési rendszerről beszélünk, követve Eötvös József nagy kultuszminiszter elődünket, aki, mint köztudott, az általa alapított pedagógiai folyóiratnak nem a Közoktatás, hanem a Köznevelés címet adta.

Ezt az értékalapot a törvény már imént idézett értékfelsorolása mellett a Nemzeti alaptanterv fogja hordozni, úgy, ahogy ez 1995 óta a magyar iskolarendszerben jellemző. Azokat a pedagógiai célokat, módszereket, követendő közös értékeket, amelyeket minden magyar nevelési intézményben pedagógusnak, gyereknek kötelessége követni, a Nemzeti alaptanterv fogja megjeleníteni, amely nem része a törvénynek. Ezért nem kereshetünk − mert nem is fogunk benne találni − matematikára, kémiára vagy éppenséggel más tantárgyra vonatkozó utalásokat, találunk viszont olyan újdonságokat, amelyeket az iskolarendszer mind ez ideig nem tudott megoldani. Ilyen a művészeti nevelés hangsúlyossá tétele, az erkölcsi nevelés erősítése vagy a mindennapos testnevelés, amely az egyik legsúlyosabb társadalmi problémára, az ifjaink, a gyerekeink közel 50 százalékának a betegségére kíván adekvát választ adni.

A gondolkodó emberek között a legnagyobb ellentétek éppen a nevelés szempontjából vannak. Mi nem hiszünk abban a nevelésben, amely mindent a gyerek igényeihez és még nem eléggé fejlett tudatához igazít. Mi abban hiszünk, amit Klebelsberg Kunó így írt 1928-ban a Pesti Naplóban: "Micsoda rettenetes következményekhez vezethet, sőt kell vezetni annak, ha a fiatal kedélyeket, melyeknek belátásuk és önfegyelmük nincsen, nem nevelik kötelességre és felelősségtudatra. Minden absztrakt tudás közvetítésénél sokkalta fontosabb az, hogy a szülői ház és az iskola a fiatalságban a kötelességérzetet, a belső energiát és az akaraterőt ápolja és fejlessze ki."

Mielőtt a tisztelt képviselők megfogalmaznák magukban − ha eddig nem tették −, hogy micsoda avítt, régi példákat említ ez az oktatási államtitkár, hiszen 1928 mikor volt, változtak az idők, változott a gondolkodás, hadd idézzek egy olyan szakirodalmi részletet, amely egy évvel ezelőtt született Németországban, amely semmiképpen sem vádolható azzal, hogy vissza akarná fordítani az idő kerekét, különösen nem a pedagógiai gondolkodásban.

Az idézet Michael Winterhoff orvos-szociálpszichiátertől származik, akinek könyve bestseller lett rövid pár hónap leforgása alatt, és aki így ír a nevelésről és a gyerek szerepének téves értelmezéséről: "Szabályos érzelmi erőszakot követünk el gyerekeinken, amikor a nevelés során nem gyereknek, hanem partnernek tekintjük őket. A gyereket gyerekként kell látnunk és gondoznunk. Ez egyrészről szeretetteljes és kíméletes bánásmódot jelent, másrészt azt is, hogy a felnőttek tudatában legyenek annak, hogy a gyereknek szüksége van vezetésre és irányításra."

Nos, az emberek már régóta szélsőségesen gondolkodnak a nevelésről. Mi azt az álláspontot képviseljük, amit Klebelsberg Kunó, Winterhoff és sok más gondolkodó kijelöl, és amire a természetjog is tanít bennünket: egyrészt hogy a gyermek még kicsi, fejlődik, irányításra, vezetésre van szüksége, másrészt ezt az iskola pedagógusa, nevelője jó lelkiismerettel, szakmaisággal, becsülettel, szeretettel kell, hogy végezze. A köznevelési rendszernek pedig az a dolga, hogy szabályozó eszközökkel és ellenőrzéssel biztosítsa, hogy ez az irányítás, ez a vezetés a gyerek érdekét szolgálja.

A következő nagyon súlyos hiány, amelyet tapasztaltunk, az, hogy megszűnt az egységes nemzeti műveltség továbbadását szolgáló tartalmi szabályozás. Az új törvény új tartalmi szabályozást vezet be. A Nemzeti alaptantervet ki fogjuk egészíteni a közműveltség tartalmi alapjaival, a kötelezően választandó kerettantervek rendszerével pedig csökkenteni fogjuk a tankönyvek számát, fokozatos áttéréssel az egységes és ingyenes általános iskolai tartós tankönyvhasználatra.

Súlyos hiányossága és adóssága köznevelési rendszerünknek, hogy romlik a közoktatás eredményessége, hanyatlik a fiatalok teljesítménye − erre már utaltam a bevezetőben −, ezért a kötelezően választandó kerettantervek életbe léptetésével, majd az érettségi vizsga rendszerébe iktatott színvonalemeléssel, a vizsga egységessé tételével, továbbá a külső szakmai ellenőrzések rendszerré szervezésével fogjuk javítani az oktatás eredményességét.

Az érettségi vizsga részleteit rendeletben fogjuk szabályozni, ahogy ez már több mint egy évtizede hagyomány a magyar oktatási rendszerben. Emellett kimondjuk a differenciált és átjárható iskolarendszer biztosítását, amelyben csak megfelelő követelmények teljesítése esetén lehet a középfokon továbbhaladni. Ez az érettségit adó középiskolák minőségi javítását eredményezheti.

Az elmúlt évek felzárkóztatási programjainak sikertelenségéről is szóltam már, amelyet minden tanulmány és minden konferencia megerősít. Ez sem maradhat így tovább. Új strukturális elemeket és új erőket, új módszereket fogunk mozgósítani ennek érdekében, együttműködve a felzárkóztatásért felelős helyettes államtitkársággal, amelynek munkatársai részt vettek a törvény szövegezésében, ezúttal is köszönet illeti őket.

Végül a közoktatási rendszer egyik leglátványosabb hiányossága, baja, rákfenéje a pedagógushivatás tekintélyvesztése, amely mára a közoktatási rendszer megújításának gátjává vált. Ezért a törvény a pedagógus-életpályamodellről szóló fejezetében megfogalmazza az elhivatottságra épülő, a pedagógiai munkához és az élet kérdéseihez értő módon, kreatívan viszonyuló, önálló döntéseket hozni tudó és azokért felelősséget vállaló pedagógusszerepeket, kiszámíthatóvá és a magasabb követelmények mellett magasabb, jóval magasabb bérezésűvé teszi a pedagógus-életpályát. Itt megemlítem, hogy a kormány ezt a törvényt beterjesztette a parlament elé, vállalva ennek a lépésnek minden konzekvenciáját. Több évtizedes adósságát fogja a magyar kormány és a magyar állam behozni, ha a pedagógus-életpályamodellben biztosított körülményeket és feltételeket megadja a pedagógustársadalomnak.

Már szóltam a külső szakmai kontrollról, amely jelentős újdonság. Még két témát említek, egyrészt a hiánygazdálkodást, másrészt pedig a túlköltekezést, amely a közoktatási rendszert eddig jellemezte. Ezt a pedagógusbérek egységes biztosításával és azzal a fenntartói hozzájárulással fogjuk megoldani, amely új alapokra helyezi a közoktatás finanszírozását. Mindez − különösen is a pedagógus-életpálya vonatkozásában − 2013. szeptember 1-jétől fog életbe lépni. Van tehát időnk arra, hogy az átállást alaposan előkészítsük. Az előkészületek megkezdődtek.

Engedjék meg, hogy végül csak pár hívó szó erejéig szóljak a pedagógus életpályának azokról az újdonságairól, amelyek kétségkívül okoznak némi aggodalmat, izgalmat, hiszen egészen más életkarrier-lehetőségről van bennük szó, mint amit eddig a pedagógustársadalom megszokott. Először is szakaszokra osztottuk a pedagógus-életpályát, amely szakaszok között bizonyos kritériumoknak megfelelő minősítésen kell átjutni ahhoz, hogy tovább lehessen lépni. A 150 ezres pedagógustábort évente nem lehet minősíteni, ezért két kötelező és egy választható minősítési szakaszt építettünk be, amely nem ugyanaz, mint az ötévente kötelező külső szakmai ellenőrzés; a kettő össze fog természetesen kapcsolódni. Mindezt előkészítjük egy új pedagógusképzési és továbbképzési rendszerrel, a munkaidő rendezésével, és – megismétlem – a pedagógusbérek rendezésével. A törvény tartalmazza mindennek a vázlatos elemeit. A továbbiakban kormányrendelettel fogjuk részletesen szabályozni őket, és azoknak a munkatársaknak, szakmai segítőknek a szakértelmére támaszkodva fogjuk a részleteket kidolgozni, akik ebben a munkában részt tudnak és részt akarnak venni.

Szólnunk kell még arról, hogyan készítettük elő a közoktatási törvényt, bár ez mostanra valahogyan elrendeződött az emberek tudatában. Szeretném viszont kiemelni, mivel fontosnak tartom, hogy egy év óta tart a vita írásban és élőszóban. Több mint hatezer oldalnyi javaslatot dolgoztunk fel, legalább 2-300 fórumon és egyeztetésen vagyunk túl – a számát sem tudom. A törvényt támogatta, mégpedig igen nagy szótöbbséggel az Országos Köznevelési Tanács, amelynek itt jelen levő tagjait külön tisztelettel köszöntöm, és a Közoktatás-politikai Tanács nyolc oldala közül hat, közülük is látok itt néhány kollégát, őket is külön köszöntöm, továbbá támogatta az Országos Kisebbségi Bizottság, mégpedig 8 igennel 1 tartózkodás mellett.

Ez a társadalmi egyeztetés arról győzött meg bennünket, hogy a pedagógusok, mint a szellem emberi képviselői, képesek és készek arra, hogy a változásoknak cselekvő tagjai legyenek. A törvény után következik az a jogalkotás, amely a részleteket a helyükre teszi. Mi valljuk azt a Németh László-i gondolatot, hogy az egyetemek dobogóján – ezt kitágíthatom: az óvodai csoportszobában, az iskolai tanteremben, tehát mindenütt – a tanár fontosabb, mint a tananyag, és az iskolát nem az élet tornatermének tekintjük, hanem az egész élet tervszerűen sűrített másának, ahol a tanuló életfokonként s rendezve kapja mindazt, ami odakint kaotikusan veszi körül. A mi dolgunk ennek a rendezésnek a megteremtése, hogy a gyerek, a fiatal állapotának megfelelően fejlődhessék, és cselekvő, alkotó tagja lehessen annak a magyar társadalomnak, amelynek felépítése, felvirágoztatása mindannyiunk közös érdeke.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Taps a kormányzó pártok soraiban.